Fagyos volt a kocsi ablaka reggel 7 órakor, amikor beültem. Na, mondom, megfagyok majd Bánkúton térdnadrágban, de már vissza nem megyek átöltözni. Mire felértem, szépen sütött a nap és kellemes idő volt. Sokan voltak, szinte mindenhol parkoltak, ahol lehetett. Tesómmal ott találkoztunk, aztán együtt indultunk útnak a 25 kilométeres távon.
A második kilométer után kénytelen voltam belegyalogolni a futásba, ugyanis azt hittem megfulladok. Az iszonyatosan erős szembe szélben a folyamatosan emelkedő szakasszal nem bírtam. Na, mondom, jól indul ez is... leszáll a fejem a széltől és még meg is fulladok itt 230 kilométerre Egertől...
Hétfőn, amikor hetvenkettedszerre kellett felmennem a suliban a második emeletre a ménkű sok lépcsőn, komolyan elgondolkoztam, hogy kérvényt nyújtok be szolgálati liftre... Régen csaptam így szét magam versenyen.
Miután múlt vasárnap könnyek között megváltam a jobb létre szenderült csúszásgátlómtól, nem igazán aggódtam. Amikor még pénteken délután sem volt lánc a cipőmre, már egy kicsit kezdtem izgulni. Hittem is, nem is a riogatásokat, hogy sinkópálya a Tajga Trail távjának háromnegyede, de úgy voltam vele, majd lesz valahogy, elmegyek és jól érzem magam.
Elmentem jól érezni magam a Mátrába. Elég abszurd, hogy valaki kikapcsolódni egy több ezer fős téli túrára jár, ahol 20 centis porhóban caplat felfelé libasorban kilométereken át, vagy kerülgeti jobbról-balról a túrázókat a szűz hóban. Nekem most mégis bejött, csak hozzáállás kérdése az egész.
Apró ezüstcsillagok között futva a hatvanvalahányadik kilométer után újra belém hasított, milyen jól döntöttem, amikor ezt az életet választottam. Minden alkalommal megtalálom a hegyen a csodát, a gyönyörűséget és a megnyugvást, kilométerről kilométerre leszek egyre erősebb fizikailag és mentálisan egyaránt.
Fejben még most is körözök és szeretnék felmenni a Galyavárra Mátraalmásról. Akkor is, ha a tetején olyan magasak a kövek, hogy csak úgy tudok rá fellépni, ha előtte a hegyoldalt kis sámlinak használom, és egyes részein a gyökerekbe kapaszkodva jutok feljebb. Hatszor másztam meg, de felmennék rá ma is legalább annyiszor.
A Naszály bekapott, megrágott, kérődzött rajtam 1-2 órát, majd kiköpött... Mégis szeretem, mert valami olyan pluszt ad ez a verseny, amit nem lehet megfogalmazni. Nekem, a Bükk nőiesen domború vonulataihoz szokott hobbiszerelem futónak kemény, földbe döngölő a Naszály, de éppen ezért szeretem.
Reggel 5 órakor csörgött az óra, vagyis zenélt a telefon ébresztője, mert utoljára kábé ezerkilencszázkilencvenhatban ébredtem órára, de inkább a fejemre húztam a takarót és arra gondoltam, hogy nem megyek én sehová. Eredetileg az 50 km-es távot terveztem, arra is regisztráltam, viszont olyan hideg, borongós idő lett, hogy egyszerűen nem volt...
Hétfőn reggel éppen bugyborékoltattam magam a medencében szauna után, amikor felfigyeltem arra, hogy egy néni a lábát óvatosan emelgetve, korlátba kapaszkodva oda-vissza járkál a kavicsokkal teli kismedencében. Kuncogtam magamban, hogy pont ugyanezt csináltam a hétvégén, csak nem a medencében, hanem patakvölgyben, nem a szauna melegétől átfűtött...
"Szeretem Tar-kőt. Láttam már több arcát is, ugyanúgy elbűvöl a ködbe burkolózott táj, ahogyan a megannyi zöld dimb-domb. Olyan érzés, amikor szétnézel, mintha te lennél a világ ura. A lábaid előtt hever a rengeteg, te pedig a kövön állva egyetlen érintéssel átsuhinthatsz felette. A gyönyörű látvány elbűvölő és varázslatos."
(Herman Ottó 110 - 2016. 05. 09.)