Óbükk Ökotúra

Az a legjobb a környékbeli kalandokban, hogy reggel magamtól ébredek, nyugisan megiszom a kávémat a hangulatomhoz illő bögréből, majd komótosan megreggelizem, összeszedelődzködöm és útra kelek. Pontosan így történt ezen a hétvégén is, ugyanis Borsodnádasdra mentem kalandozni az Óbükk Ökotúrára.

Gondoltam magamban, hogy a 29 km pont elég lesz, lefutom, aztán teszek-veszek itthon. Nem tudtam pontosan, hol van a Máté-hegyi Ökopark, így megnéztem a honlapjukon a címet, beállítottam a gps-be, az szépen oda is vitt, csak nem az ökoparkba, hanem egy magánházhoz. Ott jött egy bácsi, megkérdeztem merre van, de az egyetlen használható info, amit kaptam a templom volt, hát arra mentem. Szerencsére észrevettem a kocsmánál a narancssárga papíron az első nyilat a rajt irányába. A nyilakat követve felküzdöttem magam Cecíliával a várkúti bekötőúthoz hasonló göröngyös emelkedőn a hegyre (Cecília nem terepjáró, de lassan azt hiszi magáról).

A szépen kialakított ökoparkban várták a túrázókat a szervezők. A rajtban találkoztam Veráékkal, megörültünk egymásnak, majd ők elindultak, én pedig gyorsan neveztem és hamarosan útra keltem. Az itinerben írták, hogy szalagot kell követni, először azt gondoltam, hogy csak a falusi szakaszon, az első pontig lesz. Lekocogtam a hegyről, a faluban találkoztam a skót juhászos Brigivel ismét, majd felcaplattam az első ponthoz, a kettős-kereszthez. Messziről láttam Veráékat, ők akkor indultak tovább, amikor én toronyiránt kapaszkodtam fel a dombra. Tetszett ez a majdnem négykézláb mászós hely, gondoltam magamban, itt tök jókat lehetne edzeni fel-le. Kedvesen fogadott a pontőr hölgy, megkérdeztem a szalagot, kiderült, hogy végig az lesz, így zsebre vágtam az itinert és élveztem a kalandot. Jó kis hullámzó dombon futva csodáltam a tájat. Oldalt a legelésző tehenek rám se hederítettek, odaköszöntem, hogy helló gulya, mellesleg elég messze voltam ahhoz, hogy egyáltalán észrevegyenek két fűrágás között. A domb aljában valamiféle tanya közelségéről tanúskodott a hatalmas kupacba rendezett, hegyként tornyosuló lócitrom és tehénlepény, lehet, hogy még birkabogyó is volt benne, de nem vizsgáltam meg. :)

Hullámvasút

A Remete-völgy felé haladva bejött a piros, az egyetlen jel, amit a túrán követni kellett, de ez a szakasz is végig volt szalagozva. Vidáman kocogtam a földúton, az erdőbe érve nemsokára megérkeztem a Körtvölgyei forráshoz, ahol a következő ellenőrzőpont volt. Szépen kialakított pihenőhelyen túratársak üldögéltek, tízóraiztak, rápihentek a következő szakaszra. Megköszönve a pecsétet továbbkocogtam a hangulatos erdei úton. Jobbra-balra tekintgetve élveztem a körülvevő erdő varázsát. A mellettem futó mohás világot az óriásfák között bekukucskáló vidám napsugár játékát. Hamarosan utolértem Veráékat és jót beszélgetve, nevetgélve együtt baktattunk a hegy tetejéig, majd az ellenőrzőpontig. Megállapítottuk, hogy abszolút futóbarát jelölés van, néhány futóversenyen rosszabb volt, mint itt. Mivel az útvonal csak egy rövid szakaszon jelzett, bajban is lettünk volna szalag nélkül. A harmadik ellenőrzőpont után elköszöntünk, hogy majd a célban találkozunk és ki-ki a saját tempójában folytatta az útját.

Útközben

A következő szakasz egy erdészeti úton haladt tovább. Szinte méterenként meg tudtam volna állni, mert minden pillanatban más szépségét fedeztem fel az engem körülölelő tájnak. Csodásan látszott a Mátra. Még pisilni is úgy helyezkedtem, közben lássam a panorámát. Meg is dicsértem magam, hogy milyen leleményes vagyok, kellemest a hasznossal... :) Jól szórakoztam, megálltam futós fotót készíteni, oda-vissza szaladgáltam a földre helyezett gépem előtt, hátha lesz egy használható. A táj gyönyörű volt, nyílt területen vezetett végig a csendes, jól futható út. Nemsokára megláttam egy sorompót és mögötte az ellenőrzőpontot. A Bükk-tetői pont nagyjából félúton volt, terülj asztalkámmal, padokkal várták a túrázókat. Kicsit furcsállták, hogy nem kértem enni, csak a vizemet töltöttem fel és leülni sem akartam, de végül csak megbékéltek. Még nem voltam éhes, amikor itt jártam, az isoval pótoltam eleget. Találkoztam kis barátommal Andresszel, aki most a 29 km-es távot gyalogolta apukájával jó 5,5-6 km/h tempóval. Isten bizony, a gyerek le se volt izzadva, pedig meleg volt! Riogattak a pontőrök viccesen, hogy most jön a neheze, de nem ijedtem meg, láttam én már egyet s mást. :) Elköszöntem, aztán tovább indultam a bekölcei út felé.

Ezért háromszor szaladtam oda-vissza a géphez :)

Leérve az erdei útról egy rövid szakaszon a félelmetes típusú erdőben haladtam. Az a fajta, ahová nem nagyon süt be a nap, mert a sok girbegurba ág, ami szinte alagutat képez az ember feje felett, nem engedi meg. Nem látni oldalra, mert a sok giz-gazos bokor keresztülnőtte a fákat és az út jól futható ugyan, de több az állati lábnyom, mint az emberi. Szeretem az ilyen szakaszokat is, mert ad az embernek egy kis adrenalin löketet, főleg, ha síri csend van, mert akkor simán el lehet képzelni, hogy lesben áll valami állat és csak arra vár, hogy jól megijesszen és utána kiröhögjön. Túl élénk volt már gyerekkoromban is a fantáziám... Harminc felett meg egyenesen brillírozok. :D

A bekölcei útról a nyilakat követve hamarosan befordultam egy újabb erdőbe. Örültem, hogy megint emelkedő következett. Borsod és Heves megye határán egyensúlyozva caplattam felfelé a hatalmas tölgyfák övezte úton. Már a napokban kitaláltam, hogy készítek valamilyen makkfigurát, mert több vicceset láttam a neten és megihletett. A sok elém guruló makkról ez persze rögtön eszembe jutott, így az elkövetkezendő 10 percet a tökéletes alapanyag keresésével töltöttem. Aki látott, csak az tűnhetett fel neki, hogy egy lilás hátizsákos csaj hol görnyedve, hol törpejárásban köröket ír le hegynek fel. Lassan összeállt a fejemben makk "gyermekem", amikor észrevettem egy vidám, sárga színű, szőrös hernyót. Pont úgy nézett ki, mintha valami kilencvenes évekbeli punk a koncert után támolyogna haza. Megbeszéltem vele, hogy lefényképezem, ő persze nem szaladt el, mint a rókáim. :)

:)

Kielégítve aktuális művészi hajlamaimat tovább futottam a Szilakszó-völgy felé. Ezt a szakaszt is nagyon élveztem. Már nem a vastag fák, hanem a vékonyka ifjakkal szegélyzett, itt-ott már avarfedte úton futottam tova. Szerettem volna egy képet, de nem találtam alkalmas gallyat állványnak, mert ugye a hiperszuper hajlítható lábú állványomat megint nem vittem. Végre megpillantottam egy mini fatuskót, ahová beállítottam a gépet, pózoltam egyet, majd visszamentem. Éppen nyúltam érte, amikor megpillantottam egy ott pihenő erdei siklót, akire majdnem ráléptem. Elkaptam a gépet a tuskóról, kivágtam a magas C-t, majd akkorát ugrottam, hogy visszamenőleg megadtam magamnak magasugrásra az ötöst a tökéletes ollózó technikáért. Mindez körülbelül kettő és fél másodperc alatt zajlott le, majd nagyjából ugyanennyi idő alatt esett le, hogy az nem sikló volt, hanem valami gumidarab... Kell nekem állandóan az erdőben pózolni, szívinfarktust kapok majdnem miatta. :)

A képen elől a "sikló" is látszik

Jót röhögve saját magamon, vidáman érkeztem meg a következő ponthoz. Itt olvadt egybe a 19 km-es távval az útvonalunk. Kedves, érdeklődő pontőr fogadott, beszélgettünk egy keveset, majd nekiiramodtam az emelkedőnek. Az előző kiserdő után újra kinyílt a táj. Korábban a Mátra bérceit csodálhattam, a mostani pedig a Bükkről szólt. Jobbra-balra tekintgetve futottam a folyamatosan hullámzó erdei úton. Elmerültem a táj szépségében és újra csak örültem magamnak, hogy ezt az életet választottam. Minden pillanata egy csoda, minden alkalom egy kaland!

:)

Itt már nagyon sok emberrel találkoztam, hiszen összeolvadt a két táv. Kedvesen elengedtek a túrázók, én pedig mindig megköszöntem. Egyszer csak furcsa alakot láttam baktatni. Először azt hittem, eljött ide a zacskós Csabi, de közelebb érve kiderült, hogy létezik borsodi alteregója. Kissé görnyedten, hosszú léptekkel, megfontolva halad előre a szürke szöszmösz mackónadrágos férfi. Lábán nem igazán eldönthető típusú cipő, bakancs, vagy csak valami kertbe járós. Kezében a retro, színes csíkos nejlon bevásárló szatyorral töretlenül menetelt felfelé. Annyira meglepődtem, hogy elfelejtettem megkérdezni mi van a szatyorban, de legalább köszönni felocsúdtam. Mai napig sem igazán vagyok biztos benne, hogy túrázó volt, lehet, hogy csak valaminek felment a hegyre és beszippantotta a tömeg... Nemsokára felértem a Dubolás-tetőre a hatodik ellenőrzőponthoz. Megkértem a ponton lévő lányokat, hogy készítsenek már egy képet rólam itt is, aztán megkaptam a müzlimet és tovább suhantam.

Dubolás-tető

Innen már csak 6-7 kilométer volt hátra a célig. Futottam a köves, göröngyös úton, majd ugató kutyák őrizte tanyánál, meglestem egy méhész bácsit, és hamarosan beérkeztem Borsodnádasdra. Az órámra pillantottam, láttam, hogy még kb. 3 kilométer van hátra. Reméltem, hogy nem kell a faluban keringeni, de egy rövid szakasz után hamarosan ismét bevezettek a jelzések az erdőbe. Gondoltam, meghúzom a végét, ha már eddig piszmogtam és beérek 4 órán belül. Aha! Csak azt hittem! Elkezdtem futni, amikor hirtelen balra folytatódtak tovább a szalagok. Néztem, hogy hol vezet ez, hát egy hatalmas meredek falat látok magam előtt, aminek nagyjából a közepén három túrázó pihent. Nekiiramodtam, majd a túratársak csodálkozó tekintetétől követve egy szuszra felmásztam. Jót nevettem magamban, hogy az eleje is kapaszkodós volt, meg a vége is! Felértem, majd egy pillanatra megtorpantam, mert elfogytak a szalagok. Megérzésemre hallgatva és nagyjából belőve, hogy merre is vagyok, balra folytattam az utam, de mégis elővettem az itinert, hogy a leírásban megnézzem, itt írnak e valamit. Ehhez a részhez azt írták, hogy mindig csak balra a rádiótoronyig. Megint megveregettem a saját vállam, hogy ügyes vagyok, majd összehajtogattam a papírt, betettem a táskám zsebébe és futottam tovább a célig.

Azzal fogadtak a célban, hogy majd a főszervező akar velem beszélni. Mondtam, oké! Átvettem a jutalmamat, és odaültem Veráékhoz babgulyást enni. Nagyon jót beszélgettünk, sokat nevettünk. A frissítőben kaptunk gyümölcskoktélt, ásványvizet, üdítőket és kávét is. Több mint 2 óra beszélgetés után indultunk el. Szívesen maradtunk volna még, de már kicsit kezdtünk fázni. Még egy egészségtotót kitöltöttem, amiért jutalmat is kaptam. Aztán pár szót váltottunk a szervezőkkel az útvonalról, szervezésről, blogomról. Kiderült, hogy azért nem volt az utolsó elágazóban és utána egy szakaszon szalag, mert valaki letörte a gallyakat és bedobta a szalagokat a bokrok közé, de pótolták is, mert többen jelezték, hogy hiányzik. Aztán adakoztam a bödönbe, mivel ez nem kötött nevezési díjas túra volt, hanem ki-ki belátása szerint járult hozzá az alapítvány munkájához. Találkoztam a mi túránkon (már az én "gyermekem" lesz a 2017-es :) ) részt vett sporttársakkal, akikkel szót váltottunk, büszkén viselték, mutatták a nálunk szerzett kitűzőt, ez nagyon meghatott és jól esett, köszönöm szépen!

Nagyon jól éreztem magam ezen a túrán, jól futható, szervezők által kiválóan jelzett, csodaszép útvonalon haladt! Beszéltük Veráékkal, hogy mi bizony indítanánk futóversenyt is itt, mert az adottságokat és a barátságos szintkülönbséget tekintve nagyon jó kis verseny lehetne a túra mellett! ;)

4 óra 11 perc alatt teljesítettem a 28,43 km-es távot 770 méter szintkülönbséggel. Szuper futás volt! :)

Kincsek

Este elkészítettem Tölgyfalvy Mátront, aki olyan gyorsan fut, hogy melege van, ezért nincs rajta póló, és csak úgy lobog a torzonborz haja közben. Hokát visel, mert ilyenre sikerült szétvágni a makkot, menő, "amerikás" tüskés 3D dizájn karmelegítője van. :) Rögtön belopta magát a terepfutók szívébe. <3

Tölgyfalvy Márton