Kaptárkövek Teljesítménytúra 30

Szeretek itthon kalandozni. Egyrészt nem kell korán kelni, másrészt hajlamosak vagyunk az itthoni csodák mellett elmenni. A százszor járt úton már rutinból megyünk, vagy nem térünk le más irányba a megszokottól. Eddig mindig ütközött valamivel a Kaptárkövek Teljesítménytúra. Most, hogy új időpontban rendezték ősszel, végre el tudtam menni. Rengetegszer jártam már az útvonalon, de mégis más szemmel megyek végig minden egyes alkalommal.

Az utóbbi hónapok rengeteg munkával teltek el. Számtalan kihagyott túra és verseny, néhány feladás, távmódosítás, röviden így jellemezném. Sokan keresték az írásaimat, hiányoltak, kérdeztek. Nekem is hiányzott... Fizikailag teljesen kimerülve jutottam el arra a pontra augusztus végén, hogy a munkából leadok és visszatérek a régi kerékvágásba. Azért persze nem teljesen nulláról kellett kezdeni, hiszen hébe-hóba kalandoztam én, de egyelőre rövidebb távokon indulok. Elég abszurdan hangzik, hogy a 25-30 km-es túrákat a rövidebb távoknak nevezem, de aki nyomon követte az eddigi kalandozásaimat, tudja, hogy 40-50 km alá ritkán mentem. A lényeg, hogy így vagy úgy, de visszamásztam a hegyre. :)  

Hiába esett az eső a napokban és mondott az időjárás előrejelzés rossz időt, tudtam, hogy nem lesz az, de esőben is elindultam volna. Előtte gyorsan megnéztem az útvonalat, tulajdonképpen tudtam fejből. Reggel hideg szél fújt, fázósan indítottak minket útnak az Almagyar-Érseki Szőlőbirtokról.

Igaz, hogy borongós időben indultunk el, de így is megvolt a varázsa az érett szőlőfürtökkel teli tőkék között való kocogásnak. Rutinból a sportrepülőtér felé futottunk a végtelennek tűnő kőporos úton. Most nyoma sem volt a tavaszi-nyári szálló pornak, helyette döngölt úton haladtunk előre a felhő után. A másfél kilométeres szakasz felénél eszembe jutott, hogy igazából a sárga jelzésen írták az indulást, aztán rájöttem, hogy teljesen mindegy, mivel párhuzamosan halad a két út.

Többször jártam már a Nyerges-tetői kaptárköveknél, így rutinosan futottunk az úton. Régebben nehezen követhető volt arra a jelzés, simán elindult az ember a Mária úton Szomolya felé, de az utóbbi években már felújították, és persze szalaggal is megerősítették a szervezők az elágazót.

A nyugati kaptárkő előtt van egy szakasz, ami nonstop sáros. Valahogy nem hatolnak át a napsugarak kellőképpen az ágak között, vagy nem tudom, de ott sosem szárad fel. Mondjuk, az eső az beesik. Minden bizonnyal alulról kúszik be. Ezen a szakaszon tehát evidens volt a sár, aminek titkon még örültem is, ha már a tavaszi sarazásból szinte teljesen kimaradtam. Nem tartott sokáig a sáröröm, mert 10 méter után megszűnt. Felkaptattunk a kaptárkőhöz, berajzoltuk a kódot, sokadik gyors fotó a helyen és suhantunk tovább.

Amikor legutóbb arra futottam a tavaszi havazás után, a két kaptárkő között vezető úton éppen tarvágás volt. Mára újra erőre kapott az akácerdő és hosszú tüskékkel fenyegetően meredeztek az ösvény két szélén. Igazi kalandpark az a szakasz. Ha átjutottál az akácerdőn, következik a fűrengeteg. Ha felemelem magastartásba a karomat, pont kilátszom belőle. Fent a Nyerges-tetőn tavasszal árvalányhajmező van, érdemes arra kirándulni. Hamarosan átértünk a keleti oldalra, ahol a kereszteződésben Imre jelezte a fordulót. Itt ezernyi vadvirág nő tavasszal. Gyors szúróbélyegzés után futottunk tovább a Király-rét felé. 

A rétig tartó hosszú szakasz szekérnyi széles úton halad. Amolyan senki földjén érzi magát az ember. Nem látod a településeket, de a hegyeket sem igazán, valahol lent, a Bükkalján kóborolsz előre. Útközben csodálatos virágtenger tárult elénk, a tegnapi esőcseppektől csillogó, lila szőnyegként elterülő őszi kikericsmező. 

A Király-réten Dalmáék vártak frissítéssel. Üdvözöltük egymást, majd egy-két pogácsát felkapva indultunk tovább Noszvaj felé. Itt háromfelé ágazott az út, minden táv más irányban folytatódott.

A Kőhodály mellett elhaladva ismét a fák közé értünk és futottunk a hullámzó erdei úton. Erre még nem jártam, pedig itt lakom a környéken. Úgy éreztem szükségem van a csendre. Hallgatni akartam az erdőt, figyelni a légzésre és érezni a talpam suhogását. Csak futottam némán és élveztem a varázst.  

Noszvaj előtt kb. 2 kilométer hosszan murvás út emelkedett a faluig. Nem örültem neki, de hát a Bükkaljai kőkultúra túraútjai nehogy már ne legyenek kövesek... A faluba beérve kapkodtam a fejem az ősz terméseit csodálva. Szőlőt kívántam, ezer éve nem ettem, egy érett fürtöt leszüreteltünk. Mézédes, szinte magtalan szőlő nagyon jól esett közel tizenöt kilométer után. 

A faluban helyzeti előnyben voltunk, mivel tudtuk az utat a Pocemhez, pontosabban Laci, én meg mentem utána. A jelek kissé kavarogtak, a túratársak jobbról is, balról is jöttek, mi pedig mentünk előre, néhányan hozzánk csapódva jöttek a barlanglakásokig. Gyorsan berajzoltuk a jelet, majd indultunk vissza a sárga jelzésen Síkfőkút felé. Beszaladtunk a kis boltba kólát venni, ami életmentőnek bizonyult a következő kilométerek előtt. Ettünk még egy körtét is a szőlőre, jól jött a természet adta frissítés. Az első tizenöt kilométeren baráti volt a szint, jól futható, hullámzó. A második tizenöt kilométeren jött a fekete leves.

Síkfőkúton megkaptuk a pecsétet, felmarkoltam egy fél müzlit és indultunk felfelé. Nem egyenesen Várkútra mentünk, hanem kerültünk egyet a Kövesdi kilátóhely felé. Biztos, ami biztos, ha már emelkedik, ne csak másfél kilométert kelljen felmászni Várkútig, hanem ötöt. "Alig vártam", hogy 15 kilométer lájtos hullámzás után felkaptassak közel nyolc kilométert. Érezhető volt az utóbbi hónapok kevesebb saját edzése. Még Síkfőkúton megittam egy magnéziumot, mert beállt a combom. Kaptattam felfelé, ahogy bírtam, de itt-ott pillanatokra meg kellett állnom. A fejem vitt volna, hiszen "röhögve" megcsináltam ilyen emelkedőket, de most újra kell szoknom. Örültem az erdőnek, örültem a tájnak, de főleg befelé figyeltem és rendületlenül kaptattam felfelé tovább. A nagy befelé figyelésben majdnem benéztem egy kereszteződést, váltig bizonygattam, hogy a másik irányba kell menni, de nem. Aztán már láttam a jó irányt és figyeltem a lassan pergő métereket az órámon. 

Szeretem a Kövesdi kilátót futni, de főleg a másik irányból szoktam menni. Most ezen az úton, ahol eredetileg megkönnyebbülve suhanok lefelé a 3-4 kilométer kaptató után, még mindig felfelé haladtam. Kissé lélekromboló volt, de örültem, hogy itthon vagyok, ismerem az utat, a fákat, bokrokat, köveket, mert így tudtam, nincs messze a következő állomás, nem a semmibe gyalogolok tompán.

Hamarosan az ismerős kövek körvonalai összefonódtak és sokszor látott tájképpé formálódva köszöntek vissza a szeretett helyen. Berajzoltuk a kódot, kértem egy fotót, szám szerint az ezrediket a Kövesdi kilátóhelyen. Kirándulók faggatóztak volna, de nem voltam kommunikatív. Előttünk sokan elmentek már, elmondtak mindent.

Gyorsan lekocogtunk Várkútra. A Várkúti Turistaháznál lagzira készülődtek éppen. A mi frissítőpontunk a vadászházban volt, ahol vajas kalácsot ettem. A kalácsot sem szeretem, ahogy a szőlőt sem, ma ilyen mindenevő nap van biztosan. Kértem sót, szerencsére meglett, így sós-vajas kalácsot majszolva elindultunk haza. 

Számtalanszor végigmentem már a Várkút - Nagy-Eged közötti úton. Mindkét irányból tudom, hol kövesebb, merre lejt, mikor emelkedik. Itt már csak hébe-hóba kocogtunk, főleg beszélgetve haladtunk előre. A kilátóhoz közeledve hangos zenére lettem figyelmes, aztán óriásra fújt célkaput láttam meg. Eszembe jutott, hogy aznap van az Eged-hegyi Sherpa Rally is. Kikerültük a célkaput, gyorsan szúróbélyegzőztünk, ezeregyedik csúcs fotó és suhantunk lefelé.

Ahol mi lefelé tartottunk, a sherpák felfelé caplattak a 20, 40 és 60 kg súllyal a hátukon. A rokonok, családtagok kísérték őket, mi pedig félre álltunk, hogy a hatalmas súlyt cipelő versenyzőknek és kísérőiknek utat adjunk. Volt tanítványommal is találkoztam a versenyzők között, megörültünk egymásnak. A teljes mezőnnyel szembe találkoztunk, később jó volt látni az újságban a győzteseket, akinek hajráztunk.

Igaz, hogy a szokásostól lassabban jutottunk le az Egedről - ismerve az utat a kövek között kiválóan tudok kecskebékázni -, de egyrészt nekünk nem verseny volt, nekik pedig igen, másrészt élmény volt "belefutni" egy sherpa versenybe élőben. Aztán lent a piroson más irányba indultam, annyira szabályos akartam lenni, hogy majdnem a hosszabb utat választottam. Figyeltem a szalagot a végén, de nem volt, ezért hajszál híján még tovább mentem a piroson, de az volt a szerencse, hogy meggyőztek, nem baj, hogy nincs szalag, akkor is erre kell menni. Hamarosan visszaértük a birtokra, megkaptuk az oklevelet és kitűzőt, nyújtottunk egyet, aztán pihentünk egy keveset. Éhes voltam már, húskrémes kenyeret kínáltak, azt nem kértem, valami tésztafélére vágytam.

A tésztámat már otthon, sonkás-sajtos quesadilla formájában fogyasztottam el. Mennyei ízkavalkád volt az érlelt sonka, márványsajt, mozzarella, aszalt paradicsom, fokhagymás-fűszeres tejfölös öntet és a roppanós saláta keveréke.

Végül 5:32:45 óra alatt teljesítettem a 31,2 km-es távot 840 m+ szinttel. Egyelőre nincs elvárás, rázódom vissza szépen, aztán majd újra döntögetem a saját rekordjaimat. Jó volt ez a kaland itthon! :)