Gerecse Tavaszi Terepfutás

A második kilométer után kénytelen voltam belegyalogolni a futásba, ugyanis azt hittem megfulladok. Az iszonyatosan erős szembe szélben a folyamatosan emelkedő szakasszal nem bírtam. Na, mondom, jól indul ez is... leszáll a fejem a széltől és még meg is fulladok itt 230 kilométerre Egertől...

Nem viselt meg a hajnali kelés, mert a 10 órai rajtra kényelmesen oda tudtam érni Bajra, pedig nem a szomszéd falu. Útközben még mosolyogtam is, hogy lassan már hetente járok erre a környékre, ha így folytatom, fejből fogom tudni az utat. Múlt héten a Vértes, most meg a Gerecse. Kedves meghívást fogadtam el, így kerültem a Gerecse Tavaszi Terepfutásra.

Tata úgy össze van épülve Bajjal, mint Eger Andornaktályával, így meg sem lepődtem, amikor az utca egyik vége még Tata volt, a másik meg már Baj. Az iskolánál tele volt a parkoló, így a polgármesteri hivatal mellett tudtam megállni. Mérsékelten rohantam be az iskolába, ugyanis nem álltam meg a két és fél órás út alatt, így gyorsan átvettem a chipet és azonnal a mosdót kerestem. Amikor végre meglett, megkönnyebbülés helyett majdnem infarktust kaptam, ugyanis kompletten előttem állt a sorban egy tizenkét fős nyugdíjas pilates klub, ugyanis pilates találkozó vagy valami olyasmi volt a tornateremben. Elég kétségbeesett lehettem, mert végül előre engedtek a nénik.

Kint találkoztam Viktorékkal, vidáman készülődtünk a versenyre. Kissé fújt a szél, ezért bent voltunk az épületben egy darabig, de hamarosan elindultunk megkeresni a rajtot. Kiderült, hogy nem az udvarról, hanem az iskola melletti útkereszteződésből indulunk. A szervezői eligazítás alkalmával felhívták a figyelmünket, hogy csak a rózsaszín jelet kövessük (a másik két szín a rövidebb távokhoz tartozott), és egy szakaszon fakitermelés miatt elterelés van, ami nekem mondjuk tök mindegy volt, mert az eredetit se ismertem, gondoltam majd megyek a többiek és a rózsaszín jel után.

10 órakor jó hangulatban indult el a harminckét fős mezőny. Én roppant vidáman kezelem, hogy idéntől néhány versenyen "nyugger" vagyok, ugyanis ahol az életkori kategóriák a tájfutó versenyek rendszere szerint vannak felosztva, ott a 35+ már senior 1, itt a 25 km-es távon pedig négy-öt fő kivételével mindenki szenior 1-2 kategória volt. Kevés nő, összesen öten indultunk ezen a távon, ezért teljes nyugalommal voltam, hogy bármit csinálok, az első ötben úgyis benne leszek. :) Ezért is szeretem a családias versenyeket, mert látom az ellenfeleket, tudom, hol vagyok a mezőnyben. A férfi élmezőnnyel elsuhant egy ceglédi tájfutónő, őt esélytelen lett volna behozni, így a második helyre törekedtem. Miután felmértem az erőviszonyokat, konstatáltam, hogy itt még lehet dobogó és nekivágtam.

Még szinte ki sem értünk a faluból, a bent fújdogáló szél orkánná változott és a kivezető úton a puha homokban futva nem éppen a tengerparton való vidám futás jutott eszembe. Itt nem volt olyan jó futni, mint ahogy a bícsen mutatták a Béjvacsban. A bokám süppedt a homokba, mérsékelten fuldokoltam és nem hallottam semmit a széltől. Mire vége lett ennek a szakasznak, elkezdett sunyi módon emelkedni az út. Azt vettem észre, hogy futok, de mégsem. Szégyenszemre kénytelen voltam belegyalogolni két kilométer után, ha nem akartam egy kisebb asztmás rohamra hajazó tünetegyüttest produkálni. Mire végre kellően beértem az erdőbe, ahol szélcsend lett és futhattam volna, jött a nagy emelkedő. Halvány lila gőzöm sincs, hogy 25 fokban miért indultam el széldzsekiben, de itt rögtön levettem és rákötöttem a táskámra.

Első ellenőrzőpont

Mostanában nehezebben veszem az emelkedőket, technikát kell váltanom. Itt is küzdöttem kicsit, ezért ketten beelőztek. Már-már meghajoltam a hegynek és azt mondtam nem küzdök meg fuldoklok mérsékelten, ők hadd menjenek, én pedig csendben meghalok, és lehajtott fejjel hazakullogok. Aztán kezdett az erőm visszatérni. Az első ponton a nevemen szólítva drukkoltak a pontőrök, ami akkora pluszt adott, hogy nekilódultam és utolértem a többieket. Jót beszélgetve futottunk hárman a következő ellenőrzőpontig. Aztán amikor már jobban hasonlított nekem a történet egy vidám kocogós teljesítménytúrához, mint terepfutóversenyhez, megindultam és beelőztem a többieket.

Jó kis egyenes szakasz következett a településig. A távolban láttam egy kocogó alakot, aki elérhető távolságra futott tőlem. Kicsit felszívtam magam és egész közel értem hozzá, amikor hirtelen megállt, vele együtt én is megtorpantam. Pont előttünk egy szarvascsorda futott át az úton. Ő lefotózta, én csak mosolyogva csodáltam őket. A faluig együtt haladtunk. Mármint a futóval, nem a szarvasokkal. Ahogy odaértünk a település szélére, látom kiírva táblán, hogy "Terhestorna" és mellette egy nyíl. Na, mondom magamban, itt is tart egy kolléga kismama tornát. Kellett egy perc, mire leesett, hogy az nem terhes torna, hanem Vértestolna... Kicsit sokat dolgozom mostanában. :D Nevetve el is meséltem alkalmi futótársamnak a felfedezésemet. Beértünk a pontra, kóláztam, ismét összeverődtünk négyen. Indultam hamar, mert nemsokára következett a második emelkedő és nehézségeimet tekintve nem akartam akkora hátrányt, hogy ne tudjam behozni és lecsússzak a dobogó megálmodott fokáról. Kellemes, nyárias melegben futottam be az erdőbe. Nem ment túl jól ez az emelkedő sem, de csak kicsit haltam bele, hamarosan véget ért és némi regeneráló séta után újra felszívtam magam és futni kezdtem.

Nagyon meleg volt, szabályosan hőség csapta meg a fejemet, pirult az arcom és a karom a pólóban. Gondoltam, nem baj, idén is kamionosra barnulok. Olyan érzés volt az első komolyabb melegben futni, mint amikor 35 fokban árnyéktól árnyékig futva várjuk a pillanatnyi hűsölés lehetőségét. Tavasszal még félig hosszúba öltözve, idegenkedve a rövidnadrágtól indulok útnak, de szívem szerint már viselném a rövidet. Szeretem a meleget, nyári gyerek vagyok.

Az utolsó pont előtt

Olykor hátra pillantottam, merre járnak a többiek, ha már hajtok a helyezésre, akkor legyen is meg tisztességgel. Követtem a rózsaszín pöttyöket és szalagokat, melyek mentén rendületlenül haladtam előre. Egy elágazásnál megtorpantam, mert egyenesen is volt jel és balra is. Hátra néztem, tudtam, hogy az egyik sporttársnak fel van töltve a track, intett, hogy előre kell menni. Aztán rájöttem, hogy azért volt ott is jelzés, mert idefelé arra mentünk. Ez jó jel, közeledik a vége. Hamarosan újra megérkeztem az első ponthoz, ahol ismét lelkesen fogadtak a pontőrök és nagy szurkolás közepette engedtek utamra. Mivel az elágazónál való tétovázásom miatt megint közelebb ért Andrea hozzám, és a másik két futónőt nem tudtam mennyire vannak közel, úgy döntöttem, itt már nincs apelláta, menni kell, ha dobogót akarok.

Ahogy futottam, a gyomromban lötyögött a víz és az izo, egyes versenyek végére úgy érzem magam, mint egy puffasztott rizs. Hamarosan véget ért a lejtő, kiértem az erdőből és következett az egyenes szakasz. Ráfordultam az útra, ahol az elején majd' megfulladtam a nagy szélben. Most egészen jól futható volt, nem volt durva szél, cserébe nagyon meleg lett. Nem tudtam pontosan hány kilométer a táv, azt mondták, hogy 26 körül lesz. Csak nem akart vége lenni sehogy sem az útnak, a falunak még híre hamva sem volt. Futottam a föld úton, amikor egyszer csak megpillantottam egy boldogan sütkérező erdei siklót. Felsikkantottam egyet és ugrottam másfél méter magasra helyből. Mit kell itt ijesztgetni engem má' a nagy koncentrálásomban!

Nemsokára odaértem a letérőhöz, ahol az elején is és most is irányító ember volt. A kerítés mellett rátértem a faluba vezető útra. Kicsit éreztem, hogy lassít a meleg, hátra pillantottam olykor, hogy merre járnak a lányok, de nem láttam senkit a hátam mögött, így közepes tempóban futottam. Na, ahogy lassítottam, a lábam is ki akart esni a helyéről, megittam gyorsan egy magnéziumot a végére. Ahogy gyaloglásra váltottam és a magnéziummal babráltam, meg a kabátkámat igazítottam, utolért a futótárs, akivel a szarvasokat láttuk. Mondta siet, mert várják a lányai. Mondtam, nekem meg fáj a lábam, de megyek én is utána. Kapásból benéztük a jelzést és a faluba vezető két út közül a rosszat választottuk. Kicsit előttem járva intett, hogy a másik a jó út. Átmásztam a fentire és vártam, hogy érjek be most már végre.

Örömmel, kellemesen elfáradva, a melegtől kipirult arccal futottam be a célba. Megkaptam a fa érmemet, nyújtottam, majd odabent az eredmények alapján már biztosan tudtam, hogy másodikként értem be. Teljesen boldog lettem ettől. Biztosan jobban küzdöttem volna, ha többen futunk, vagy szorosabb a verseny, nem tudom, talán kevesebb "túrázást" engedtem volna meg magamnak, de ez most pont így volt jó, ahogy volt. Előtte, alatta és utána is jót beszélgettünk, nevettünk, fotózkodtunk a futótársakkal. Jól éreztem magam, szuper kis lélekemelő verseny volt családias hangulattal, kedves, a versenyzőkre figyelő szervezőkkel, különleges éremmel, jó ellátással.

(fotó: TTT-HSE)

Olyan volt a terep, amilyennek lennie kell, kicsit szenvedős, kicsit küzdős, de az a fajta, amitől helyre áll az emberben a lelki béke. Azok a két-három évvel ezelőtti versenyek jutottak róla eszembe, amikor elkezdtem futni komolyabban terepen. Remélem jövőre kicsit többen leszünk, de megmarad ilyen kellemes, családias rendezvénynek továbbra is! Megint megtapasztaltam az emberek szeretetét, mindenhol akad, aki kedveli az írásaimat, vagy erőt merít a tevékenységeimből. Örültem az eredményemnek és a második helyezettnek járó éremmel a nyakamban vidáman vezettem haza két és fél órát.

3:30:02 óra alatt futottam le a 27 kilométert 700 méter szinttel, második helyen végeztem a 25 km-es távon. Feltöltődve, újabb élményekkel tértem haza. Visszazökkentem a régi kerékvágásba! :)