Galyavár Maraton

Fejben még most is körözök és szeretnék felmenni a Galyavárra Mátraalmásról. Akkor is, ha a tetején olyan magasak a kövek, hogy csak úgy tudok rá fellépni, ha előtte a hegyoldalt kis sámlinak használom, és egyes részein a gyökerekbe kapaszkodva jutok feljebb. Hatszor másztam meg, de felmennék rá ma is legalább annyiszor.

Valójában elég agyament verseny a Galyavár túra. Galyatető-Mátraalmás-Galyavár-Galyatető 7,3 km-es körön kell végigmenni többször. A dolog pikantériája, hogy egy körben 480 méter+ szintemelkedés van. Ismered a piramis sütit? Na, pont úgy néz ki a szintrajza egy körnek és ebből a piramis sütiből kell elfogyasztani az általunk vállalt mennyiséget. Én a Maratonra neveztem, ami 6 kört jelentett. Úgy gondoltam, hogy ennyi most pont jól fog esni, kellemesen elfáraszt, nem halok bele és haza érek este időben.

A múlt héten edzettem sárra, így meg sem lepődtem, amikor a 110 mérföldes (177 km) táv indulóinak nyomon követése közben olvastam a tudósításokat, hogy olyan a hegy, mintha egy "vödör takonyban" csúszkálnának, ráadásul pénteken a verseny közben még esett is az eső. Rögtön megfogalmazódott bennem, hogy ide bot kell. Azonnal előkerestem a rég használt, hűséges Hattorit és készültem a kalandra. Mivel a múlt héten beszippantotta a hegy a szürke csillagos kesztyűmet, előkerestem a fekete pöttyöset (van még egy lila rombuszos is :)), ha sokat mennék négykézláb esetleg.

Fél 8 körül érkeztem meg Galyatetőre. Találkoztam Juhász Rozival, egyszerre értünk oda, így együtt baktattunk a rajtba. Átvettük az itinert, kaptunk karszalagot, lepakolásztunk, közben egyszer elhagytam a kesztyűmet, de most meglett. Mondtam Rozinak, hogy elindulok vele, de lemaradok, mert ő sokkal gyorsabb, mint én és edzeni jött, nekem viszont belefért a kényelmes, kocogós tempó. Az első ellenőrzőpont után le is maradtam tőle. A harmadik köröm után találkoztunk legközelebb, egy kör alatt kettőt vert rám, ő akkor érkezett a negyedik körről. Aki tud, az tud! :)

Az első ellenőrzőpont a kilátó utáni elágazóban volt. Az itinert harmonikába hajtogattam, mert oszlopokban gyűjtöttük a pecsétet, és így könnyebb volt odanyújtani. Meg sem néztem a leírást, egyrészt csak követni kellett az embereket, másrészt figyelhettem a dagonyát, harmadrészt fényvisszaverős szalagokkal meg volt erősítve az út. Már a torony után is volt itt-ott dagonya, de ami az elágazótól Mátraalmásig tartott, az minden volt, csak út nem. Az egyenes szakaszon a bokáig érő sarat felváltotta a bokáig érő, cuppogós agyag, majd vizes sárrá alakult át. A piroson a lefordulónál végig látható volt az út. Az a fajta, amire ép eszű ember nem megy rá. A lejtős szakaszon vaddisznó dagonyához hasonlító ragadós sár húzódott végig. Már előtte is botot használva volt jobb futni, de itt bot nélkül biztos fenéken csúszás lett volna kétszáz méteren át. A lejtő aljában egyszer csak letért az út balra, ahol egy kis ösvény volt valaha, most konkrétan mintha saras patakban futottam volna. Végig folyt a víz lefelé, ami folyamatosan hígan tartotta a cuppogós sarat. Bokáig süppedtem a saras vízben, tiszta víz volt mindenem, de olyan jól esett, hogy az az érzésem támadt, hogy még egyszer akarom. :) Miután végiglavíroztam a sárpatakon, egy erdészeti úton áthaladva az erőben folytatódott tovább a kaland. Itt viszonylag kemény, jobban futható talaj fogadott, az elején egy kis köves saras szakasszal, amit jól át lehetett kecskebékázni bottal.

Mátraalmás határában a műút fenségesnek tűnt a sok sár után. Rövid aszfaltfutást követően megérkeztem az ellenőrzőpontra, ahol megkaptam a második pecsétemet és indultam fel a hegyre. A falu másik végén a földút teljesen dagonyává változott, reggel még csak vendégmarasztaló volt, estére szinte járhatatlanná vált. A faluszéli pulikutyás házban lakó bácsi odaköszönt és jó utat kívánt, én vissza, ezt még vagy háromszor megismételtük a túra alatt. Egyre feljebb kapaszkodtam a piros háromszögön, amikor leesett, hol is vagyok. Azonnal beugrott egy korábbi Galyavár mászás minden lépése (nagyon szerettem), így megvolt az út rögtön fejben. Jót nevettem a panoráma budin, szuszogtam a hosszú kacskaringós ösvényen, átmásztam az első kidőlt fán, majd a másodikon. Hamarosan balra kanyarodott a jelzés és eltűnt az út. Maga a hegy volt az út folytatása. Fák gyökerén lépdelve, a bottal megsegítve haladtam egyre feljebb. Köveken átmászva, fatörzsbe kapaszkodva értem el a keskeny ösvényt a nagy kövek között. Nem értem fel némelyiket, így vagy egy sárkupacra lépve tudtam felmászni a kőre, vagy belekapaszkodva húztam fel magam. A gerincre felérve egy kis szusszanásnyi egyenes szakasz következett, majd a második köves, kapaszkodós, kisebb emelkedő után nem sokkal elértem a sáncot, ahol az ellenőrzőpont volt. Itt egy sátor is fel volt állítva a pontőrnek, megkaptam a harmadik pecsétemet és indultam tovább. A piros háromszögön tovább haladva leértem egy kissé jobban járható, de saras, emelkedős útra, ahol magamban dudorászba érkeztem meg a sárga elágazóhoz. Ezen a szakaszon nagyon szeretem a tűlevélszőnyeget, csak a cipőmre ragadt 5 centi vastag sáron úgy nézett ki, mintha egy sündisznóban lépkednék. Aztán az aszfaltúton elhagytam a sündisznót, majd hamarosan visszaértem az erdőbe az első elágazáshoz és megkaptam a negyedik pecsétemet. Innen a sártengeren át a kilátót érintve visszafutottam a rajtba, ahol várt az ötödik pecsét. Töltöttem vizet és már fordultam is a második körre.

A torony utáni bokros, saras részen szembetalálkoztam a 110 mérföldesekkel, köszöntünk, biztattuk egymást. Háromszor egymás után, óramű pontossággal ugyanott találkoztunk Attilával, aki akkor járhatott a 16-17. körénél a 24-ből, utána már nem láttam, bizonyára más tempót mentünk, de olvastam, hogy teljesítette a 177 km-t. A második körben már dagonyásabb volt a sár, tekintve, hogy addigra úton volt az összes táv minden résztvevője. Nagyon élveztem, ahogy futás közben cuppog a talpam alatt, nagy vidáman majdnem túlmentem a sárpatakos elágazón követve egy futónőt, de Sára Peti utánam kiabált, hogy nem arra. Mondjuk a másik út is ugyanoda vitt, csak kis kerülővel, de én a sárpatakon szerettem volna menni. Ez volt a legkedvencebb részem a túrán. :) Pár szót váltottunk Petivel, ő pedig úgy elviharzott, hogy csak azt vettem észre, hogy nem látom. Hihetetlen teljesítménnyel 31 óra 45 perc alatt futotta le a 177 km-t. Szerintem ufó a gyerek. Volt szerencsém ott lenni a beérkezésénél és személyesen is gratulálhattam neki.

A második körben a mátraalmási pontőr már felfedezte a harmonika hajtogatásomat az itinerből, aminek utána minden körben megörültünk. Azt mondta kér nekem egy külön díjat ezért Marcitól, én pedig cserébe majd megmutatom a harmonika hajtogatást. :) A második hegyhágás is teljesen jól ment. Szépen, egyenletesen caplatva, a panoráma budit újra kiröhögve most másik sávban felhaladva, hogy ne legyen unalmas. Útközben többekkel szót váltottunk, mindenki jól érezte magát, vidám volt a nagy megpróbáltatások ellenére is. Találkoztam Lipniczky Attilával is, aki a 110 km-en ment olyan lazán (meg is nyerte), útközben telefonálgatva, mintha a sarki kisboltba ugrana le 10 deka felvágottért. Valamelyik kör végén sikerült is nem szembe, hanem egy irányba haladni kicsit, így tudtunk beszélgetni pár percet.

A harmadik kör előtt bekaptam egy pár szelet banánt és egy pár darab sajtot. Elfogyott az izóm, most egy új fajtát próbáltam ki, tök jó, veszek ilyet még. Nem hoztam pluszba, mert nem volt otthon egy grammal sem több, szombat hajnalban pedig sehova sem tudtam szaladni érte. Szörpit töltöttem helyette, jóvanaz alapon, a másik kis szopogós kulacsban pedig pótoltam a vizet. A harmadik körben is sok kedves emberrel találkoztam. Egyre másra jöttek mindenhonnan a biztatások, sokan a nevemen szólítottak, kérdezték, hogy megírom e, megdicsérték a blogomat. Nagyon jól esnek ezek az apró gesztusok, ilyenkor át is élem azt, hogy valóban érdekli az embereket, amit és ahogyan csinálok. Hiába látom a számokat, ami a több ezer olvasót mutatja, az nem olyan, mint amikor szót váltanak velem, vagy mondják, hogy az én dolgaimból merítenek erőt, vagy a közelebbi ismerősök megölelnek. A kedvencem az volt, hogy azt hitték a képeim alapján, hogy magasabb vagyok. Nem vagyok magas, még Hokában is alig érem el az 160-at, csak jók az arányaim! Ez így pont jó, ahogy van! :)

A sok pozitív élmény és feldobódottság közepette egyszer csak elkezdett korogni a gyomrom. Hegynek fel. Ajaj. Kevés volt a kaja, szörpi meg önmagában halottnak a csók. Csak nem akart mozdulni a lábam, lefagyott. Meg is csúsztam a piros háromszögön az első fánál, és térdre estem. Kérdezték, hogy minden rendben van e, felpattantam, semmi gond, megyek tovább. Két gyökéren való egyensúlyozás közepette bedobtam egy magnéziumot, hátha az ampullától szárnyra kapok. Mindezt nehezítette, hogy pisilni kellett és a nehéz napjaim miatt még elkezdett fájni a fejem is. Sport közben gyógyszert nem veszek be, így sok folyadékkal próbáltam enyhíteni a fejfájásomat, amitől csak jobban kellett pisilni. A harmadik kör végén folyamatosan az járt a fejemben, megyek enni és pisilni. Ahogy megkaptam a pecsétet, megkérdeztem be szabad e menni ilyen retkesen, majd feltépve a wc ajtót könnyítettem magamon.

Kissé meg vagyok viselve, az ominózus harmadik kör vége :) 
(fotó: Szabó Áron)

Na, igen, de ezután kábé öt percig tartott magamra visszarángatni a sportalsót és arra a gatyát, meg mindenfélét. Percekig igazgattam, mert sehogy sem akart jó lenni és visszasírtam a tavaszt, nyarat és kora őszt, amikor nem kell alsó a futós nadrág alá. Még kint is igazgattam, amikor próbált velem két túratárs szóba elegyedni, de éppen el voltam foglalva, hogy könyékig a gatyámban turkálva helyére igazítsam a sportbugyit végre, így nem voltam túl kommunikatív, bocsánat. Aztán levettem a kesztyűt, nem éreztem szükségét, gondoltam, majd kiskanállal kikaparom a körmöm alól koszt. A sapka maradt, mert ha a ménkű sok hajam átizzad, úgy megfázom, hogy leshetek. Ettem rendesen, majd elégedetten elindultam a negyedik körre.

Ha lehet még jobban szét volt mászkálva a sár, mint az előző körökben. Kicsit megfontoltabban mentem, ezt a kört a regenerálódásnak szánva, már amennyire lehet 7 kilométer dagonya és sártenger közepén kocogva felszívni magamat. Röhögni fogsz! Sikerült regenerálódni a negyedik körben. Továbbra is fájt a fejem (most is fáj, miközben írom), de valahogy olyan jól elnyomtam, egészen eltompult és csak akkor éreztem, amikor megálltam egy-egy kör végén. Találkoztam Csipivel is, nem tudom hanyadik körénél tartott éppen, de szokás szerint vidáman vette az akadályt. Tetszett a rózsaszín dzsekije, el akartam kérni, de nem adta. :( Találkoztam a 110 mérföldes lányokkal is, akik hősiesen rótták a köröket.

Az ötödik körre úgy indultam el a mézes-mogyis-csokis müzlimmel felfegyverkezve, mint Jeanne d'Arc a csatába. Elég furán nézhettem ki, ahogy levegőért kapkodva felfelé eszem a müzlit, mert a szokásostól többen kívántak kitartást és erőt. Tök jól voltam, csak nem tudok enni hegynek fel, de időt akartam spórolni. Újabb arcát mutatta a sártenger. Most már inkább hasonlított egy tömény iszappakoláshoz, mint valaha volt úthoz. Az előző körben tévedésből kikerültem a sárpatakomat, most ismét arra kanyarodtam. Vidáman ugrándoztam és sinkóztam végig rajta, a víz pedig egyre jobban utat tört magának benne. A mátraalmási ponton azt hitték az utolsó köröm, mondom, köszi a bizalmat, de nem vagyok ilyen menő, még van egy. Úgy összekaptam magam erre a körre, hogy én adtam erőt másoknak is. Emlékszem az úrra, akinek már nagyon nehez ment a harmadik kör, ő elevele arra jött, próbáltam biztatni. És a srác az én távomon, akinek már nem akart jól esni még két kör, adtam neki pár tanácsot, nem tudom, hogy tovább ment e végül.

Úgy gondoltam eredetileg, hogy 8 órai indulással az utolsó kör végére fog rám sötétedni, de lassabban haladtam, mint terveztem, így a hatodik kört még világosban kezdtem el, de a sárpatakomnál már elért a szürkület és fel kellett kapcsolni a lámpát. Lassan haladtam, sötétben ilyen talajon nem kockáztatok, de egy óvatlan pillanatban így is megbicsaklott a bokám. Szerencsére nem történt baj, csak megcsúszott kicsit. Megfontoltan haladtam a mátraalmási pontig, ahol elköszöntem a pontőröktől megköszönve a segítségüket nekünk. Egyedül haladtam a sötétben, sem előttem, sem utánam nem jött senki a látóhatáron belül, ugyanis egyetlen lámpa fényét sem láttam világítani. Direkt választottam, hogy egyedül megyek végig minden körön, pedig több kedves ismerőshöz, baráthoz csatlakozhattam volna akár végig is, vagy egy-egy körre. Olyan magabiztosan mentem a sötét erdőben egyedül, mintha ezer kandeláberrel kivilágított korzón sétálnék. Élveztem a hűs esti levegőt, mélyen beszippantyúztam és örültem magamnak. A szeretteimre gondoltam és arra, hogy milyen jó nekem. Megköszöntem a Galyavárnak, hogy a barátom és megígértem, hogy jövök még sokszor. Átszellemülten, boldog-vidáman, emelkedett lélekkel értem el a sáncon a pontot. Szót váltottunk a pontőrrel, kiderült, hogy ő is olvassa a kalandjaimat, megörültem neki. Megköszöntem a kitartását és segítőkészségét, és minden jót kívánva tovább haladtam.

A nagy melankóliában majdnem benéztem az utolsó szakaszt. Elgondolkodva elindultam az úton, amikor beugrott, hol FEL, nem jobbra... Gyorsan visszafordultam és elindultam a jó úton. Magamban dudorászva, elgondolkodva sétáltam be az elágazóhoz, az utolsó pontra. Mivel a pontőr láthatósági mellényt viselt (ami nagyon jól jött), messziről láttam, így már mosolyogva érkeztem meg. Itt is váltottam pár szót, tőle is elköszöntem és elindultam a célba. Útközben többen gratuláltak a teljesítésemhez, én pedig kitartást kívántam nekik. Boldogan érkeztem meg a célba. Gratuláltak a lányok, majd bementem az oklevélért Marciékhoz. Átvettem, megköszöntem mindent, majd kimentem, mert odabent túl bódítónak találtam a meleget és még vezetnem kellett. Csináltam egy önkioldós szelfit, az egyetlen képet a túrán, majd összeszedelődzködtem. Végül mégsem kértem a gulyáslevest, a forralt bort pedig a vezetés miatt nem ihattam meg.

Nyakig sárosan, de boldogan

Mivel a cipőt nem tudtam kifűzni, mert úgy összeállt a sártól, ovis módszerrel lerúgtam a lábamról és megpróbáltam lefejteni a kompressziós zoknit magamról. Megint kilyukadt, múlt héten is egy, most is egy, "eszem" a kompressziós zoknikat, majd írok a Jézuskának, hogy hozzon. Szidtam magam, hogy lehetek akkora marha, hogy a kényelmes, gyorsan felvehető mackónadrág helyett sztreccs farmert tettem be, de valahogy belepasszíroztam magam. Elköszöntem, lebaktattam a kocsihoz és elindultam haza. Útközben két szarvas is kijött elém, dudáltam nekik, elszaladtak. Anyukám szerint lázadtak a sok túrázó miatt és kijöttek úttorlaszozni. A galyatetőit aláírom, mondjuk a siroki az csak szolidaritásból az unokatestvéreiért.

Nagyon jól éreztem magam! Teljesítettem a Galyavár Maratont, 44,2 km 2880 méter szint 9:37:03 óra alatt. Ennyi szeretetet, baráti gesztust, biztatást, őszinte drukkolást, pozitív légkört egy időben megvalósulni még egyetlen túrán sem tapasztaltam. A maroknyi kis szervező csapat derekasan helyt állt, hogy mindenünk meglegyen a szuper frissítéstől kezdve a kedves mosolyon át. Hatalmas élmény volt, remélem jövőre is lesz, mert már most stipistop egy hely az egyik ultra távra! ;)

Kincsek